Európa
Nagy falat, önmagában is bőséges sárkány-legendáriummal bíró földrajzi hely. Emiatt további felosztása szükséges, részint földrajzilag, részint később látható módon a sárkányok alakváltozatait illetően. Gazdagságunk leginkább az írott történeteknek köszönhetően van.
 

Hellén sárkányok
A görög mitológia lényei nagyrészt a környező, elérhető közelségben lévő népektől átvett lények, illetve ezek továbbfejlesztett változatai. A Heszperidák kertjének aranyalmáit őrző sárkánya, Ladon, százfejű szörny volt, legyőzője Héraklész. Ábrázolják az aranyalma-fára tekeredve (Lásd: Ningishzida, a sumér sárkánykígyó, vagy a paradicsomi tudás fáján lakozó kígyó). Legyőzetése után jó görög szokásként az égre helyeztetett, a mai Sárkány csillagképünk névadója.
A Hidra, kilenctfejű (5-100 közötti a fejek száma a forrásokban, a legtöbb 9-et említ), mérgező leheletű, állatokat s embereket felfaló sárkány, szintén Héraklész a hős, akinek sikerült legyőznie (s szintén csillagképpé lett eztán)
Hidra puszta lefejezése nem volt célravezető, mivel egy levágott fej helyén kettő új nőtt (Lásd: Zahhak arab változata fentebb), az elpusztításához a friss sebeket meg kellett égetni.
A Korinthoszból menekülő Médea repülő szekerét szárnyas sárkányok húzták. Trója falainak megépítésében Poszeidón segítette a trójaiakat, azonban a király nem tartotta a szavát, s nem fizette meg a segítséget, ezért Poszeidón a rettenetes, cetszerű tengeri szörnyet, Ketoszt küldte, amely betegséggel pusztította és sarcolta Tróját - szüzeket kellett áldozni neki.
A király leányát a sárkánytól Héraklész mentette meg, legyőzve a szörnyet (amely aztán a Cet nevű csillagképpé lett). Ugyanez a történet Androméda áldozatul adása az etióp Ketosz számára, itt a megmentő Perzeusz.
A Ketosz - bár ő is cet néven ismert - a szárazföldre járt ki barmokat és embereket elrabolni. Kholkisz emberevő sárkánya az aranygyapjút adó bárányt őrizte, Iaszónnak sikerült legyőznie őt, így szerezhette meg az aranygyapjút is. (Iaszónt Médea olyan tanáccsal látta el, hogy a vele utazó Orfeusz zenéjével altassa el a sárkányt, hogy ellophassa az aranygyapjút. - lásd még indiai típusú sárkánylegyőzés varázsénekkel.)
Zeusznak nézeteltérése támadt Typhónnal, a száz sárkányfejjel, szárnyakkal bíró szörnnyel, akinek szeme tüzet, szája olvadt köveket szór. Miután Typhón legyőzetett, Zeusz az Etna mélyére zárta - az olvadt kövek és a szikrák szórása ezt követően is szokása maradt a szörnynek.
Szó esik még földbe vetett sárkányfogakból kikelő rettenthetetlen harcosokról Théba alapításának Kadmosz által megélt történetében - ez a motívum is visszaköszön majd később. A történet Szophoklész Antigonéjában is előkerül:
"Iszménosz hűs habjai mellett,
S hol a sárkányfogvetemény kinőtt."
(ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)


 

Szláv sárkányok
Zmej, illetve e név változatai a szláv nyelveken sárkányt jelentenek. Zmej Gorinyics orosz háromfejű sárkány, visszanövős fejjel. Teste kígyó, nagy szárnyai vannak, lába oroszlánláb. Tugarin Zmejevics a sztyeppék sárkánya, fegyvere a tűz, füstöt, tüzet, szikrákat hány, képes repülni, de szárnyai papírból vannak, s esős időben hasznavehetetlenek, ráadásnak Tugarin úgy sziszeg, mint a kígyók. A kijevi rusz idején a pogányság és annak veszélyes volta e sárkány képében testesült meg.
A délszláv sárkányok 3-5-7-9 fejűek, szárnyas, kígyónyakú, oroszlánlábú lények, akik háziállatokat felfalva károsítják az embereket, s ennek okán ellenségek. Boszniában átvették a perzsa (ottomán közvetítéssel idekerült) Azdaja, Azdaha (Azi Dahaka) nevű sárkányt. A bolgár és délszláv sárkányok közt gyakori a nőstény - hím testvérpár, ahol a nőstény sárkány gyűlöli és pusztítja az embereket, a hím pedig szereti és védelmezi, így a sárkányok állandó harcban állnak egymással.
Albániában egy Bolla nevű sárkány él, aki kicsike szárnyakkal, négy apró lábbal bíró kígyóként egy barlangban lakik, s csak minden évben egyszer (Szent György napján) merészkedik elő. Amikor meglát egy embert, felfalja azt, majd egy évig újból csak alszik. Tizenkét évenként megváltozik, neve ekkor Kulshedra lesz, szárnya megnő, ő maga kilenc nyelvet, szarvakat és tüskéket növeszt, s képessé válik a tűzokádásra.Ekkor vízhiányt okoz, s csak emberáldozatokkal lehet kiengesztelni. (Albániában nem ritka a szárazság s a vízhiány.) Kulshedra-t ábrázolták még szőrös testű, termetes idős asszony képében is.
A lengyelek igen híres sárkánya, Szmok a krakkói Wawel alatti barlangban élt, s még a város alapítása előtt pusztította a környék javait. Egy szegény vargának sikerült túljárnia az eszén: egy kénnel kitömött báránybőrrel kicsalogatta a barlangból, a sárkány felfalta a bárányt, majd irgalmatlanul megszomjazott a sok kénre, s csillapíthatatlan szomjjal inni kezdte a Visztula vizét. A rengeteg víztől aztán egyszerűen kidurrant. 1970 óta szobor őrzi a sárkány emlékét, amelynek szájából valódi láng árad egy emelt díjas SMS elküldése után… A krakkói filmfesztivál díja is sárkány.
Szeretném a román sárkánymeséket is ide sorolni. A románok ugyan nem szlávok, de a sárkányuk alaktana egyértelműen szláv, egyik neve - zmeu - szintén szlávból átvett, a másik név balaur.
A román sárkánytörténetekben előkelő helyen van az aranyalmát őrző sárkány, akit a legkisebb királyfi győz le, ez a mese Perzsiától Görögországon, Bulgárián át hazánkig vonul, így most nem térek ki rá. Ahogy nem térek ki Vlad Dracul-ra sem, mivel hiába volt román, sárkányosságát magyar összefüggésben kapta. Ezeket a cikk harmadik, magyar vonatkozású sárkányokat tárgyaló részében írom majd le. Ami egyedi a román sárkánymítoszokban: a szél a sárkányok fújtatása, lihegése, a felhők sárkányok izzadságából keletkeznek, a mennydörgés hangjáról pedig azt tartják, hogy a sárkányok így keresik az ördögöt, hogy elpusztítsák azt, a villámok fénye pedig a sárkányok harcának helyszínét jelzi.
 

Traianus idejében a római seregben volt dáciai, sárkányos zászló alatt vonuló egység, a cohors dracorum. A jelképük egy lándzsanyélre (zászlórúdra) erősített hegyes fogú, ezüst/arany sárkányfej volt, a sárkány testét pedig a lobogó, színes selyemszövet adta, amely szélzsákként felfúvódott, amikor hordozták. A római regék a görög (és perzsa) sárkányokat vették át, így ezeket külön, újra említeni nem érdemes. Ovidius leírása szerint a görög regehős Kadmosz sárkánya hatalmas termetű, arany pikkelyes testű volt, szemeiből, ha kinyitotta, lángok csaptak ki, bőrét méreg itatta át, három sorban nőttek a foagi és három nyelve volt.
A mai Spanyolország területén a katalán sárkánykultusz jelentős, az itteni sárkány kígyószerű testtel, két (ritkán négy) lábbal, olykor szárnyakkal és valamilyen erős állattól (bika, farkas, oroszlán) kölcsönzött fejjel bír. E sárkánytól megkülönböztették a víbria nevű sárkányt, amely nőstény, karmos saslábakkal és sascsőrrel, kígyótesttel ábrázolt (víbria a vipera szóból ered), leheletétől elrothadt minden, lángja képes volt mindent elégetni. A víbria nőstény voltát jelentős emlőkkel (2-8) jelképezték.
Katalóniában a mai napig részese a díszes felvonulásoknak, ahol a kínaihoz hasonló módon hordozza több ember a fejük fölé emelt dúskeblű sárkányt. Aragóniában a hegyek közt élt egy sárkány, amelynek a tekintete bájerővel bírt, így legyőzhetetlen volt, mígnem egy vitéz tükrös pajzsot ragadva a hipnotizáló tekintetű sárkánynak meg nem mutatta saját tükörképét. (A történet a görög Medusa történetének egy változata.).
Asztúria és Kantábria sárkánya a Cuélebre egy szárnyas kígyótestű sárkány, barlangban él, ahonnan csak akkor mozdul ki, ha marhákat vagy embereket rabol táplálékul. Kincseket őriz és szűzeket, elvarázsolt királykisasszonyokat (tündéreket) tart fogva a barlangjában. Ahogy öregszik, pikkelyei teljesen áthatolhatatlanná keményednek, megölni csak úgy lehetséges, ha izzó követ, vagy tűkkel teli kenyeret adnak neki enni. A legenda szerint köpetéből minden betegséget gyógyító erejű kavicsok képződnek. Egy másik Cuelebre mese szerint volt egy büszke, hiú leány, aki a forrásvíz tükrében fésülgette naphosszat a haját, hiába figyelmeztette az anyja meg a nagyanyja, hogy a vízbe hulló hajszála feldühítheti a forrásban lakozó tündért, ő dajkamesének titulálta a figyelmeztetést s fésülködött tovább. A lány haja persze belehullott a vízbe, jött a dühös tündér, s elvarázsolta őt, így lett a színesen fénylő pikkelyes, szárnyas Cuelebre, aki csak akkor változhat vissza lánnyá, ha valaki sárkányként is beleszeret.
Franciaországban, Gascoigne-ban élt egyszer egy Jilocasin nevű sárkány, aki költő és trubadúr volt, s képes volt emberi alakot ölteni. Egyszre megmentett a banditáktól egy asszonyt, akivel aztán éveken át élt a barlangjában, mígnem az asszony a sárkány gyermekének szülésekor meghalt. A sárkány felnevelte a fiát, akiből hős lovag lett.
A dél-francia Provance egy városa melletti folyóban élt egy sárkány, aki képes volt láthatatlanná válni, s így a város vásárteréről magának csecsemőket rabolt, amelyeket aztán felfalt. Egyszer aztán elrabolt egy szoptatós asszonyt, aki ruhát mosott a folyóban. Az asszonynak a sárkány vízalatti kristálypalotájában kellett élnie, mivel a sárkány saját gyermekének szoptatós dajka kellett. Amikor a kissárkány 7 éves lett, smár nem kellett neki a tej, az asszony visszamehetett a városába.
Franciaország szerepe a sárkánykultuszban még egy érdekességgel kiegészíthető: a La Baume barlang kb. 22000 éves sziklafestményei közt leltek egy kb. 3 méter hosszú, kígyószerű lényt, amelynek hatalmas fogú sárkányszerű feje és két mellső végtagja van. Az alkotás sárkány volta azonban vitatott.


 

Germán sárkányok
Ha sárkányt emlegetünk, elsőre a germánok, északi germán törzsek által elképzelt sárkány jut eszünkbe - ők a klasszikus európai sárkányok. Egyes feltételezés szerint maga a sárkány (draco) szó is ősi germán (skandináv) eredetű: draugr. A draugr olyan szellemet jelentett eredetileg, amely az uralkodók, vezetők, harcosok sírjait őrzi, s e holtak lelkeit is magában hordozza. E sírok sokszor rejtettek kincseket, így a sárkány, amelyet ismerünk, kincseket féltékenyen őrző lénnyé lett, barlangban lakik (az uralkodói halomsírok belül sokszor egy barlangszerű teremből álltak, amelyre építették aztán a halmot). Más elképzelés szerint görög eredetű szó, részint kígyó jelentéssel, részint éles látású jelentéssel, illetve szanszkrit eredetű darc szóból ered, amely szintén látást jelent.
Meglepő lehet a hasonlóság az indiai, perzsa, türk sárkányokkal, ám kevéssé meglepő, ha tudjuk, hogy a germán törzsek genetikai eredete Észak-India, déli-Urál és a Kaukázus közrefogta vidékről való. Feltételezhetjük, hogy a sárkánymítosz sokkal ősibb, mint leírt, illetve művészetbe bekerült változatai, így a germán sárkányok gyökere lehet akár belső-ázsiai eredetű.

A germán mitológia közismert sárkányai:
Níðhöggr, a sárkánykígyó, aki az Világfa, Yggdrasil gyökerét rágja. A világvége idején kerül csak elő a föld alól a pusztulás biztos jeleként. (Próza Edda 1. fejezet 66. vers:
Eljön a sötét
sárkány, közelít
a csillám kígyó,
holdsötét csúcsokról,
szárnyán hordja
mezőkön áthaladván
a holtakat Nídhögg -
és most ő elmerül.
(Tandori Dezső fordítása)
http://mek.oszk.hu/00300/00377/html/

Jörmungandr a Világkígyó, aki a földet körülölelő óceánban él, és olyan hatalmas, hogy csak úgy fér el, hogy a saját farkába harap. Thór isten, egy óriás, Hymir társaságában halászni indult az óceánra, hogy kifogja Jörmungandr-t. Hymir nagyon félt, próbálta visszatartani Thórt, de az hajthatatlan volt. Egy óriási horoggal, amelyre marhafejet rakott csalinak, sikerült megakasztania Jörmungandr-t, majd húzta kifelé a vízből, de amikor annak feje kiemelkedett, az óriás úgy megrémült, hogy elvágta a horgot tartó zsinórt, mielőtt Thór kalapácsa lesújtott volna. A világvége (Ragnarök) idején a Thór és Jörmungandr újra megvívnak, csatájukban mindketten elpusztulnak - a világkígyó Thór csapásától, míg Thór a kígyó mérgétől. Jörmungandr megfelel az egyiptomi eredetű görög Ouroboros kígyó-sárkány (hol sima kígyó, hogy szárnyas-karmos sárkánykígyó) szimbólumnak, amely a saját farkába harapva a világ tökélyét, egységességét, a természet körforgását szimbolizálja.
Egy svéd királyné sokévi gyermektelenség után egy varázslótól kapott két kilencrétegű vöröshagymát, amelyekből minden hónapban egy-egy réteget kellett volna megennie, s ikerfiakat szülhetett volna. A királyné azonban az első hagymának nekifogva türelmetlenségében héjastól beleharapott, majd kiköpte a falatot, mert héjastól rettentő íze volt. A második hagymát már a varázsló utasításának megfelelően ette meg. Elérkezett a szülés, az első világra hozott gyermek azonban nem ember, hanem sárkány volt, s felsírás helyett iszonytató üvöltést hallatott. A királyné meglátva smaragdzöld pikkelyes gyermekét felkapta azt, s kihajította a palota ablakán. A másodikként megszülető gyermek egészséges fiú volt.
A sárkány is és a fiú is felnőttek, s egyszer, amikor a fiú, asszonykeresésre indult s az erdőn lovagolt át, találkozott ikertestvérével, aki tudatta vele, hogy csak akkor találhat magának feleséget, ha előbb ő, a sárkány talál olyan lányt, aki szeretni fogja. Ettől kezdve a sárkányhoz naponta vittek szebbnél szebb szüzeket, de a sárkány egyiknek se tetszett. Végül egy lány, aki ugyanattól a varázslótól kapott tanácsot, mint a sárkány anyja, a királyné, megtörte a varázst. Az volt a feltétele, hogy leveti minden ruháját a sárkány előtt, ha a sárkány is levedli rétegenként a bőrét. Kilenc smaragdzöld bőrréteg levedlése után a sárkány helyett egy rendkívüli külsejű ifjú állt a lány előtt, akivel aztán boldogan éltek.
Fafnir sárkány eredetileg a törpekirály, Hreidmar fia volt (a törpe nem kis termetű ember, hanem föld alatt élő, kincseket halmozó, nagy erejű bölcs lényt jelentett, a germánoknál a bányászathoz és fémmegmunkáláshoz kapcsolódó mitikus lények ők. A törpe mai jelentése talán a bányajáratokban guggolva, meghajlottan közlekedő, kicsinek, torznak látszó emberekre utal.). Fafnir irigységében megölte apját, hogy megszerezze annak kincseit, amelyet úgy tudott leghatékonyabban őrizni, ha sárkánnyá válik. Sigurd (Sigfried) ölte aztán meg a sárkányt - ahogy azt Wagner Rajna kincse operájából is ismerhetjük. Ez a történet az 5. században egy olyan változatban is megjelenik, ahol a hunok és Attila is belekeveredik a sztoriba, s a Sigurd által a sárkány őrizte kincsek közt fellelt varázserejű kard némi női közreműködéssel Attila kezébe kerül…

Beowulf, a hős, akinek a legendájából nemrégiben film is készült, szintén sárkányölő hős volt. Bár ő angol történetből ismert, az "eredetije" valószínűleg a skandináv Bödvar Bjarki története volt, de ez a hős nem sárkányt, hanem medvét ölt. (Ezért talán elgondolkodtató, hogy az ősi medvetörténetek nem válhattak-e sárkánytörténetekké az európai népeknél a külső kulturális hatásokra? Vagy lehet-e, hogy egyes népek hatlamas sárkányai eredetileg a jégkorban élt nagytestű állatok voltak, amelyek legyőzése élet-halál kérdése volt? Talán sosem fog kiderülni.) Beowulf sárkánya is kincset őriz, tüzet okád, repül, ahogy egy "tisztességes mesebeli" sárkánynak illik.

A német mesék, mondák még egy sárkánytípust ismernek: a lindwurm vagy régiesen lintwurm nevűt. Ez a farkasfejű, madárlábú (kétlábú), vagy lábak nélküli, kígyótestű-farkú állat is denevérszárnyakat viselt. Az ónémet lint szó kígyót jelent.
Az alpesi tájakon ismert Tatzelwurm pedig macska(oroszlán)-fejű, kígyótestű, két oroszlánlábbal és denevérszárnyakkal ékes lény. Tatze - karmos mellső láb, mancs; wurm - féreg szavakból alakult ki. Érdekesség, hogy létezik küllemben hasonlító néhány olyan ásógyíkfaj, amelynek tagjai csak mellső lábakkal bírnak, s hosszú kígyótestük van; az egyetlen probléma, hogy csak Közép-Amerikában honosak.
Ezek a mitológiai sárkányok aztán az európai népmese-, mesevilágban élnek tovább, kiegészülve, keveredve a Szent György legenda hős sárkányölő lovagjával, no meg a görögből (perzsából) átvett történetekkel. Amióta a gonosz tulajdonságokat hordozó sárkány megjelent a történetekben, azóta csakis speciális képességű, vagy varázserővel megáldott személy volt alkalmas a legyőzésére.


 

Nagy Britannia sárkányai
Wales vörös sárkánya címerállat, illetve a walesi nép szimbóluma. Jelentősége az angolszászok fehér sárkányával lefolytatott küzdelméből fakad.
A szász hódítók fehér (aranyságra) és az őslakos brit népek vörös sárkánya a két nép harca a szigetországért, illetve a pogányok harca a hódító keresztényekkel. Az Arthur legendakörben is felbukkanó sárkány a brit népek kereszténység előtti mondavilágának sárkánya. Arthur apja Uther Pendragon - vagyis a Sárkányok vezére. A walesi vörös sárkány tehát teljesen különbözik a Jelenések könyvének vörös sárkányától.
Míg az angol és a brit lobogón lévő sárkányok az ún. nyugati sárkány típusát képviselik (négy láb, oroszlánszerű testalkat, kígyófarok, madár- vagy oroszlánláb, hüllőfej, szárnyak), a wyvern-nek madárlába, madárteste, kígyfarka, denevérszárnya, hüllőfeje vagy madárfeje van.
Mindkét típus gyakori és kedvelt címerállat, elsősorban Anglia területén. (címerállatként egyéb sárkányok: a madárszerű gyík: baziliszkusz; kakastestű hüllő: kokatrisz; szárnyas vízi kígyó: amfiter, valamint a szigorúan szárny nélküli, pikkelyes oroszlántestű-madárlábú lények, a drake-ek is megtalálhatók. Magyarban mindegyiket sárkánynak lehet hívni, így nyelvünkben csak az idegen szavak használatával megkölünböztethetők.)
Egy mese szerint egy kislány az erdőben sétálva egyszer talált egy bébi-wyvern-t, aki akkora volt, mint egy uborka, ragyogó zöld pikkelyei elbűvölték a lányt, aki hazavitte, de a szülei megtiltották neki, hogy házikedvencként tartsa őt, így elvitte egy faluja közeli rejtekhelyre, ahol bármikor meglátogathatta, etethette. Naponta kijárt hozzá, tejet vitt neki, a sárkány meg szépen nőtt. Hamarosan hatalmassá lett, s már nem volt neki elég a tál tej, amivel etette a lány. Így hát sorra tünedeztek el a falu háziállatai, majd az emberek is. Egyedül a lányt nem bántotta, mivel a sárkány tiszta szívű és hű ahhoz, akit egyszer megkedvelt, akiben megbízhatott. Amikor a falu legerősebb férfiúja elhatározta, hogy megkeresi és megöli a sárkányt, átdöfte annak torkát, mikor az tüzet lehelt rá, a kislány elkezdte kövekkel dobálni a férfit, ám az addigra megölte a sárkányt s ellovagolt a faluba a hírrel. A lány pedig zokogva ölelte át a szeretett halott állata nyakát a sárkányvértől tocsogó fűben.
Írországban virágzó kelta kígyókultusz előzte meg a kereszténységet, amelynek Patrik érkezése vetett véget. A szimbólum, hogy Patrik kiirtotta Írország kígyóit, arra utal, hogy legyőzte a pogány hitet a kereszténység. A legenda szerint Patrik megjelenésekor még sárkányok is éltek a zöld szigeten, akiket a későbbi szent börtönbe vetett. A leghíresebb ír sárkány Ollipeist, aki inkább elmenekült a szigetről, mintsem bebörtönözzék. Ollipeist menekülésekor egy mély barázdád vájt az ír földbe, ez a mai Shannon-völgy. Sajnos a sárkány külleméről nincs leírás, de valószínűleg a kelták többi sárkányához hasonlóan kígyótestű, kígyófarkú, denevérszárnyú lény lehetett. Ornamentikában, és a ma divatos kelta ékszerekben is kedvelt motívum a sárkány.
Az angolszász krónikák (Anglo-Saxon Chronicles) értékes adatbázis mindenféle jelenségek kutatói számára, üstökösök, szupernóva, hatalmas viharok, sarki fények, stb. szerepelnek a szerzetesek készítette leírásokban. 793-as esztendő kapcsán került bejegyzésre: Northumbria felett hatalmas villámlás volt s tüzes sárkányok repültek el ( "fyrene dracan on tham lyfte fleogende"). Több korai angol leírás a tornádó, víztölcsér kapcsán említ sárkányokat, ezek a pusztító forgószelek lehettek talán e krónikabejegyzés alapjai is.

 

Ausztrália
Az ausztrál bennszülöttek számos kígyó-, krokdil- és gyíkistent ismernek, a leghíresebb a Szivárványkígyó, akinek sok neve van, bár a mítosz egységes. A Szivárványkígyó hol teljesen normális kígyó, hogy kisé halszerű.
A Szivárványkígyó világteremtő erővel hozta létre az élőlényeket, a természetet. Vizekben, forrásokban élt, ő felelt a csapadékért, a folyóvizekért. A motívuma megfelel a világszerte meglévő sárkánymotívumnak, még ha külleme nem is igazán sárkányos. Hogy hívhatjuk-e sárkánynak, kérdéses, mindenesetre illik ebbe a kategóriába. Mint tudjuk, az egységes emberiségből a mai ausztrál őslakosok szakadtak ki elsőként, s miután legalább 40.000 (de inkább 60.000) éve a többi kultúrától elzártan élnek a déli kontinensen, talán ők őrizték meg a kezdeti hitvilágunk alapjait leginkább. A világszerte meglévő teremtő istenekből később sokhelyütt lett pusztító isten, akár az adott pantheonban lezajlott rangsorváltozás, akár az adott nép civilizációjának átalakulása okán. A kezdetben jó teremtő erők valamely emberi (vagy társisteni) behatásra válnak pusztítóvá, ahogy egy kígyó sem eredendően gonosz, nem támad az emberre, ha az ember nem tesz róla mondjuk azzal, hogy túl közel merészkedik hozzá, vagy sarokba szorítja. Sok nép sárkány- vagy kígyóistene sem gonosz addig, míg az emberek valamivel ki nem vívják a haragját.
A Szivárványkígyó szintén sárkány-kategóriába sorolható ellenfele a bunyip, az ausztrálok "ördöge", aki vízközeli életmódú, mocsárlakó szörny, amelynek ábrázolása kiméraszerű: nagytestű, szőrös, lószerű fej, karmos-úszóhártyás, néha pikkelyes lábak, agyarszerű fogak, néha szarvak. Feltételezések szerint egy kb. 25 ezer éve kihalt nagytestű (rinocérosz méretű) növényevő erszényes emlős (Diprotodon australis) ihlette e szörnyet, amellyel az őslakosok bizony találkoztak a múltban.
A Diprotodonnak meglehetősen nagy metszőfogai voltak, amelyekkel valószínűleg gyökereket ásott ki, illetve erős karma volt a mellső lábán, hasonló célból. Sok csontmaradvány ismert, így elterjedt állat lehetett. Természetesen ez a kihalt állat sem úszta meg: néha ma is látni vélik… A legendák szerint mindenkit elkapott, aki egymagában közel merészkedett a vízhez, mocsárhoz, számos varázserőt tulajdonítanak neki, képes volt embert-állatot egyaránt becsapni.

Afrika sárkányai
Nyugat-afrikai elterjedéső a történet, miszerint a ghánai királyok sírját egy sárkánykígyó őrizte, , akinek minden évben egy szüzet kellett áldozni, cserében évente (1-3 lakalommal) aranyeső hullott a városra. Amikor egy fiatal hős, Amadou (másutt Mamadi) szerelmese került sorra, a elhatározta a férfi, hogy megöli a sárkányt, hogy megmentse a szerelmét. Amikor levágta a sárkány fejét, az menten visszanőt. Hétszer kellett levágnia, mire elpusztult a sárkány. Ezt követően a szerelmesek elmenekülhettek. Azonban a sírt óvó sárkány védelme híján az országra szárazság és éhínség köszöntött, Ghana népe, aki túlélte az éhínséget, nomáddá vált. Egy másik változat szerint az országra csak hét éves szárazság köszöntött, s a sárkány levágott s lereppenő fejének földet érése helyén aranyat lehet találni. E történetben elmosódik az Andromeda-történet és az északi, sírra, kincsre felügyelő sárkány története közti határ, valamint az ázsiai, időjárást befolyásoló sárkányok mítosza. A történet valószínűleg behordozott elemekből áll, s nem eredeti afrikai mese.
Dahomey legendája szerint Aido-Hwedo a szivárványszínű sárkánykígyó a világ teremtésében segédkezett, mint a teremtőt a hátán hordozó lény, aki a föld és a mennybolt közt képes volt átrepülni, majd a teremtést követően a tengerben élt és az ott heverő vasat eszi. Ha elfogy a tengerből a vas, akkor a saját farkát fogja megenni, s ekkor a világ a tengerbe omlik. E sárkányt a karibi szigetekre hurcolt afrikaiak vallása, a vudu is átvette.
Isa Bere guineai sárkány, aki a hegyekben élt, s a Niger folyó vizét itta, ezzel aszályt okozott. Samba király 8 éven át csatázott vele, 800 lándzsadöfést mért rá, mígnem egy szíven találta a sárkányt, s a szívéből kifolyt a korábban megivott rengeteg víz, véget vetve a szárazságnak. A legenda szerint Isa Bere csontjai a mai napig a Niger medrében hevernek.
Dassie Adder dél-afrikai sárkány, aki képes a tekintetével ölni, erős mérge van, kígyóteste, szárnyai, sárkányfeje van, s a fülei körül tarajszerű bőrlebeny nőtt, a farka vörös-sárga csíkos.
Etiópia hegyeiben élő sárkány villámgyors, aranyszínű pikkelyek borítják, bozontos szakálla van, valamint tűzvörös taraja. Az etióp partok mentén élő sárkányok kettő vagy négy szárnnyal, két karmos lábbal, kígyótesttel, elefántölésre képes erővel bírnak. Ha elfogy az élelem lakhelyükön, csapatostól elrepülnek Arábia felé. A fejükben ékkövek vannak, amelyeket tetemeikből kiszedve szerencsehozó amulettként használnak, de ha élő sárkány fejéből sikerül valakinek kivenni a követ, az ismerni fog minden gyógyító növényt eztán.
Közép-Afrikából, a Kongó vidékéről ismert Mokele-Mbembe sárkány, amely küllemében megegyezik a babilóni Mushussuval, vízben él, képes megölni egy elefántot (lásd még: India), egyetlen, rinocéroszéhoz hasonló szarva, hüllőszerű teste, kígyófarka és négy lába van. Manapság a loch ness-i szörnyhöz hasonló legendák övezik, néha látni vélik a dzsungel vizeiben…
A világ legviccesebb nevű sárkánya is afrikai, őt Nyaminyami-nak hívják, félig hal, félig kígyó, és folyó-, eső- és árvízistenként ismert a Zambézi környékén.

Amerikai sárkányok
Az amerikai őslakosság monda- és mesevilágában is vannak sárkányok, sárkánykígyók, különböző sárkányszerű lények. Hogy ezek eredete még szibériából jött-e velük sokezer éve, vagy csak a helyi állatok kapcsán alakult-e ki, nem tudni. Egyes ábrázolások kísértetiesen hasonlítanak a szibériai sámánisztikus ábrázolásokra, így nem zárható ki a hozott eredet sem teljsen. Ne feledjük azonban, hogy főként Amerika középső sivatagos, szubtrópusi, illetve trópusi vidékein igen sokféle kígyó és gyík él, amelyek közt vannak igencsak veszélyesek is, így érthető lenne az ő isteni mivoltuk, mérgük vagy erejük okán félelmetességük, szimbólummá válásuk.
A legismertebbek a mexikói tollaskígyók, de nem merül ki ebben a típusban Amerika sárkányvilága.
Észak-Amerika indián legendáiból:
Gaasyendietha egy seneca indián hitvilágban lévő sárkány, folyókban és tavakban él, képes tüzet okádni, s ráadásnak tűzcsóván közlekedni az égben. Valószínűleg meteorok láttán, esetleg földet érő meteoritok okozta tüzek kapcsán keletkezhetett mítosz.
Piasa szintén északi elterjedésű, a Mississippi völgyében élő illini (Illinois állam névadói) indiánok istene. A teste hüllőszerű, bátor, mint a puma, emberfeje van éles és hegyes fogakkal, pikkelyes a teste, hosszú a farka és a fején szarvasagancsot visel, egyes ábrázolások madárlábbal, saskarmokkal és tüskés szárnyakkal mutatják. A Mississippi melletti barlangban élt, embert evett, felrepült a folyóvízből s a közelben lakókat támadta meg. E cselekedetének egy hős törzsfő és húsz edzett harcosa vetett véget, kicsalogatták a barlangból és mérgezett nyilakkal ölték meg. A fehér felfedezők számos folyómenti sziklán és barlangban találták meg a kőre festett vagy vésett képmását.
Apacs mesék közt szó van egy csapat vízi sárkányról, akiket egy kíváncsi prérifarkas megles, amint azok berepülnek a folyóba, a prérifarkas utánuk ugrik, de a sárkányok vezére kikergeti a partra, s végül nem tudja meg, miért szálltak azok a vízbe.
Szintén észak-amerikai monda, amelyben egy szarvas kígyó szerepel, aki mély vízben él, egyik szarva kék, másik vörös, mindenkit felfal, s ha elfogják, a teste elég - de a szíve gyógyszerként használható. Ellensége a Mennydörgésmadár, akivel ha csatáznak, igen heves zivatarok pattannak ki.


 

Közép-Amerika indián civilizációi:
Chaakc (Chac)vízben élő, pikkelyes testű, hosszú orrú (madárcsőrű), krokodilfejű, harcsabajusszal ékes, kígyótestű lény, aki esőisten volt. Ha esőt akartak az emberek, áldozniuk kellett Chac-nak. Chac a száraz évszak idejére öregemberré változott, az esős évszak idején pedig esőt hozó sárkánnyá.
Kinich Ahau maja napisten, akit gyakran égi sárkányként ábrázolnak. Kukulkán a közismert Tollas Kígyó (Quetzalcóatl) kígyó-madár-ember kiméra, szintén belefér a sárkány típusába.
Sokféle sárkányszerű ábrázolással találkozhatunk a faragványokon, ilyen pl. a sokszor két kígyófejjel, madárszárnyakkal ábrázolt Itzamná, aki égbolt-isten volt. Sárkánykígyó-szerű istenek voltak a legfontosabb istenek, a kukorica, az alvilág, az égbolt, az eső, a vér, a föld, a féfierő istenei.

Az inkák kétfejű sárkánya Amaru volt - neve kecsua nyelven sárkányt jelent. Tupac Amaru, az utolsó inka uralkodó neve Sárkányok Ura. Amaru sokszor szivárvány képében jelenik meg, s ő felel az esőért, harmatért, ködért. Amaru forrásokban, föld alatt lakik, s ha esni kezd az eső, egfik fejével szivárványként felkúszik az égre, míg másik feje a föld alól szívja fel a vizet. Az inka időkben Cuzco városában egy börtönt tartottak fenn, ahol a síkvidékről "importált" boákat tartottak, s a foglyokat közéjük vetették, aki 3 napot túlélt, azt szabadon bocsátották, mivel az istenük megbocsátott neki. Több regében szerepelnek, a vetélkedő, vagy harcban álló uralkodók sokszor amaru-kígyókat küldenek egymás ellen harcolni. Amaru képes volt átalakulni jaguárrá vagy rókává. A figura már az inkák előtti időben is ismert volt, moche kerámiákon is megtalálni. A pre-inka civilizációkban a kétágú kígyónyelv a folyók, patakok szimbóluma volt.
Brazíliában egy Boitatá (Mboi tatá) nevű sárkányt ismertek. Tupi nyelven tüzes kígyót jelent a neve. A legenda szerint ez a sárkány barlangjába rejtőzve túlélte az özönvizet, majd kibújt a barlangból és a tetemeket felfalta, majd amikor elfogytak a tetemek, nekiállt vadászni állatokra és emberekre is. Nappal szinte vak, de éjjel kiváló a látása. Gyakran bukkan fel mocsárban (ahogy pl. az anakonda is), jelenlétét lidércfények jelzik. Képes repülésre is, és ha az égen repül, fénylő, tüzes nyomot hagy - mint a meteorok. Néha a villámlással is őt azonosították.
Chilében két sárkány lakozik, Caicaivilu tengeristen és Tentenvilu földisten, akik egymás ellenségei. A sárkányokat néha a szokásos kígyóformában ábrázolják. Caicaivilu örök idők óta az óceánban élő szörnyűséges tengeri sárkány, fülszerű nyaktarajjal, hatalmas szemekkel. Caicaivilu okozza a tengeri viharokat, a szökőárakat, pusztítva a földet, de ő vezérli a tengeráramlatokat is. A legenda szerint Chile földje úgy keletkezett, hogy a másik isten, Tentenvilu egy tengeri farkas képében felébresztette a tengerfenéken alvó Caicaivilut, akivel iszonyú harcba keveredett, majd legyőzte a sárkányt, aki felismerve vereségét visszamerült az óceán fenekére, s ahogy lehuppant a fenékre, ettől emelkedett ki Chile.
Tentenvilu földistenként óvó szerepet kapott, bár ő okozza a földrengéseket és a vulkánokat is ő hozta létre, feladata, hogy a földön élő embereket és minden élőlényt megóvjon a vizek haragjától. Azért hozza tehát létre a vulkánokat, hogy ősi ellensége, a tengeri Caicaivilu fölé magasodó csúcsokon menedéket nyújtson az embereknek.

 

A teljes írást és a hozzá tartozó képeket itt találod