BODA MAGDOLNA

Talányos, rejtélyes költõ

Emily Dickinsonról

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók -
Selyem a padlás,
Kõ a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellõ,
Egykedvû kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva -
Mi porladt itt el, mily bölcsesség!

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullnak diadémok és tûnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az Echo dermedt,
Dérbõl az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamrákban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Északi tájról szabadúl a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregbõl,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.
(Károlyi Amy fordítása)
 

Emily Dickinson 1830. december 10-én született New Englandben, Massachusetts Connecticut völgyében, Amherst-ben, egy csendes kis faluban, ahol a puritanizmus haldoklott és éppen csak életre kelt az irodalom. Írásait a világnak dedikálja Levél a világnak címmel, de csupán a szerencsének köszönhetõ, hogy a címzett végül is megkapja. Haláláig (1886) nem jelentek meg versei, hét névtelenül publikált írása kivételével, amelyre Helen Hunt kortárs író bírta rá. Apja ügyvéd volt, de igazából nem volt belsõséges kapcsolatuk "szíve tiszta volt és szörnyû" írta róla Emily. Az anya pedig az apa árnyékában élt.
    Apja halálakor a következõ verset írja:

Halál szele - élet szele
akik - halálukig életre se keltek
akik - holtak voltak, míg éltek, s mikor
meghaltak, kezdõdött az élet
(Boda Magdolna)

    Két testvére volt, bátyja Austin és húga Lavinia. Vinni hozzá hasonlóan, nem ment soha férjhez.
    Az amhersti akadémia két éve után még egy évet járt a Mount Holyoke nõi szemináriumára, majd egy New englandi faluba telepedett le. Egyik iskolatársa késõbb így emlékezett rá: "Nem volt szép, mégis óriási szépség lakozott benne. Vörösesbarna, szeretetteljes tekintetû volt, ... haja göndör és teljesen befedte a fejét. Illedelmes volt, és könnyen felragyogott benne a vidámság, ha otthon érezte magát, de idegenek között szégyenlõs és visszahúzódó. Tiszta volt és szerény megjelenésû és mindig volt körülötte virág.
    Az egyik legeszesebb volt és nem volt nyilvánvaló jele majdani remeteségének."
    Ifjú évei alatt két férfi érkezik az életébe, Leonard Humphrey az amhersti akadémia igazgatója és Benjamin F. Newton, egy ügyvédhallgató az apja irodájából. Mindketten nagy hatással voltak rá, de mindketten meghaltak és õ így õrzi meg emléküket:

Én sose vesztettem annyit mint kétszer
És azt is bele a földbe;
Kétszer álltam Isten ajtaja elõtt,
mint koldus.

Az angyalok kétszer szálltak le
Visszafizettem ittlétem,
Betörõ, Bankár, Atya,
Újra nincstelen.
(Boda Magdolna)

    Henry James azt írta róla: írásai a lélek tájképei.
    Korai írásai sajnálatos módon megsemmisültek.
    1858-ben Emily lemásolta ceruzával írt verseit tintával, összegyûjtötte és egy cérnával átkötött csomagocskába rejtette.
    Abban az évben kb. 52 verset írt. 1862-ben egy meglepõ mennyiséget produkált, 356 verset írt. 1865-ben a szám 85-re csökken, majd úgy 20-at ír évente. A kirobbanó kreativitás oka egy philadelphiai tiszteletes volt: Charles Wadsworth. Errõl a kapcsolatról nincsenek kronologikus ismereteink, mert a levelek megsemmisültek - nõvére Lavinia égeti el Emily halálát követõ napon, de annyi tudható, hogy a kezdeti reménységek ellenére útjaik véglegesen elváltak. Emily Dickinson még ugyanabban az évben (1862) lehetõséget látott arra, hogy megjelenjék írásaiból. 4 verset küldött Thomas Wentworth Higginson-nak. A Higginson-nal való levelezés nagy hatással volt rá, mint emberre és mint költõre egyaránt. Az Atlantic Monthly szerkesztõje arra ösztönzi Emilyt, hogy írjon az elvárás szerint, természetesen Emily nem hajlik, így pedig elveszíti publikálás lehetõségét. Vitatható, hogy ez jó, vagy rossz, és hogy hogyan másként alakulhattak volna Emily dolgai. Kéri Higginson tanítását, de "a sorba nem áll be", csökönyös, nem megalkuvó és Higginson tananyaga kõre és nem földbe hull. 1862-tõl évrõl évre leszûkül az érdeklõdése, közönyössé válik a világ irányában és hidegen, sarkvidéki telet növeszt maga köré. Kizárólag fehérbe öltözik, egyre kevesebbet törõdik otthonával, végül semmit se, egyre kevesebb barátját látogatja meg, végül egyet se.
    Kivétel volt Judge Otis P., a család régi barátja. 1878 és 1883 között 50 elképzelt és fiktív levél született ebbõl a szenvedélyes szeretetbõl, sõt Emily még házasságban is reménykedett. Ezekben az években a kertjét gondozta, kenyeret sütött, és bámulta az ablaka elõtt zajló falusi életet. Barátainak virágot küldött, buta üzenetekkel vagy rejtvényes versekkel.
    Megszállta a halál gondolata. Ám mielõtt meghalna, legendává válik; "az asz-szony fehérben", "különc", "remete", "Squire Dickinson félnótás gyereke".
    Verseit féltve õrizte, családja elõl is, még testvére is meglepõdött, mikor halála után kinyitotta a lezárt dobozt, mely versekkel volt tele. Jó néhányat el is égetett belõle, Emily levelezését, de szerencsére jó néhány írása megmaradt.

*

    1862-ben Thomas Wentworth Higginsonhoz egy unitárius klérushoz járult egy fiatal író. A levél azzal a kérdéssel kezdõdött, "mondja meg hogy a verseim élnek-e".
    A levél nem volt aláírva, de írója kártyát mellékelt hozzá, melyre ceruzával az volt ráírva, hogy "Emily Dickinson".
    Ekkor kezdõdött az amerikai irodalom talán legprovokatívabb levelezése. Ugyanabban az évben Higginson-t behívták katonának. Levelezésük késõbb is folytatódott. Húsz évvel késõbb, négy évvel Emily halála után segédkezett a versei kiadásában is. Talán ha kevésbé félénk és jobb az ítélõképessége, felismeri a költõben a géniuszt, és talán Emily Dickinson még életében az õt megilletõ helyre kerül... talán... Ez csak spekuláció. Higginson személyével kapcsolatban nem az a lényeges, amit megtett, hanem amit elmulasztott megtenni...

*

    "1862-egy a következõ levelet kaptam - emlékezik vissza. - Mr. Higginson, mondja meg, hogy verseim élnek-e? ... Ha hibáztam volna, Önnek bizonyára lenne bátorsága elmondani, és én tisztelettel venném ... Mellékelem a nevem, kérve, legyen szíves, uram, megmondani az igazat. A levél bélyegzõjén "Amherst" állt. A levél kézzel íródott, különleges betûkkel ... A régi angol és német method írás ötvözete. Kevés írásjelet használt, és elõrefutó ékezetekkel írt, az írásnak gépírásszerû hatása volt, és versei is így íródtak, talán, hogy könnyebben olvasható legyen. A legkülönösebb az volt, hogy hiányzott az aláírás. Egy kártyára írta ceruzával, és egy kis borítékban mellékelte. Egy nagyon szégyenlõs írót takart ez a momentum. A sors úgy hozta, hogy kapcsolatba kerültem Emily Dickinson nagybátyjával, aki mesélt róla egy keveset, de talány maradt végestelen végig.".
    Második levele:
    "Mr. Higginson! - ... Köszönöm a mûtétet, nem voltak olyan fájdalmasak, ahogy föltételeztem. Küldök további verseket is, amint kérte, bár nem nagyon különbözhetnek ...
    Szeptemberig fájtam, és senkinek sem tudtam elmondani, ezért daloltam úgy, ahogy a fiúk a grundon, mert féltem. Könyveim felõl kérdezett. Van Keats-tól, Mr. és Mrs. Browning-tól. Négy próza Mr. Ruskin-tól, Sir Thomas Browne és a Jelenések. Jártam iskolába, de az Ön értelmezése szerint nincs képzettségem.
    Amikor kislány voltam, egy barátom megtanított a halhatatlanságra, de túl sokat kockáztatott, önmagát is, és sose tért vissza. Röviddel késõbb a tanárom is meghalt, és néhány évig a lexikonjaim voltak a társaim. Késõbb találtam még valakit, de nem harcolt azért, hogy tanítványa legyek, elhagyta ezt a földet. Kérdezett a társaságomról.
    A dombok uram, a naplemente, a kutya, amelyik majdnem akkora, mint én, még az apám vette nekem. Õk jobbak minden létezõnél, mert õk ismernek engem, de nem árulnak el, és tó nesze délben, felülmúlja a zongorám.
    Egy bátyám és egy húgom van, anyámat nem foglalkoztatják a gondolatok, apám pedig túl elfoglalt a tényváltozataival, ahhoz, hogy észrevegyen bennünket. Vett nekem egy csomó könyvet, de könyörög, hogy el ne olvassam, mert attól fél, hogy megmérgezi az elmémet. Vallásosak, én nem, imádkoznak este és reggel ahhoz, akit Atyának neveznek. Attól tartok, fárasztom Önt a történetemmel. Tanulni szeretnék.
    Megmondaná, hogy nõhetnék fel?, vagy ez megtanulhatatlan, mint egy dallam, vagy mint a boszorkányság?
    Beszélt Mr. Whitman-ról. Nem olvastam tõle, de azt mondják, botrányos.
    Olvastam Miss Prescott "Circumtance" könyvét, de ez a sötétbe vezetett engem, ezért kerülöm... Nem tudom megmérni magamat. Úgy érzem kicsi vagyok.
    Olvastam az Atlantic-ban a legújabb fejezeteit, és hálás vagyok Önnek. Biztos voltam benne, hogy nem utasítja vissza kérésemet. Ez volt - uram - az Ön kérdéseire a válasz?
    Barátja E. Dickinson
    Ebben a levelében új verseket küldött, még mindig ugyanazzal a különös írással.

*

    "Drága barátom,
    ...Lenne ideje a barátom lenni, olyan barátom, amire Ön szerint szükségem lenne? ...Kicsi vagyok, nem árnyékolnám be túlságosan az íróasztalát... és nem szaladgálnék sûrûn, mint egér a gangon. Elküldeném néhány munkámat - nem túl gyakran, hogy ne okozzak gondot, és kérem, hogy nézze át...
    Lenne a tanítóm?
    E levelét már úgy írta alá, hogy "tanítványa". És verseket is küldött.

*

    "A következõ levélben képet kértem tõle, hogy legyen valami elképzelésem talányos levelezõmrõl" - írja visszaemlékezésében Higginson.
    A következõ válasz érkezett Emilytõl:
    "Hisz nekem anélkül? Nincs képem most, de kicsi vagyok, mint az ökörszem, hajam szõke, mint gesztenye belseje, szemeim, mint cseresznyék a pohárban, amit a vendég otthagyott..."
    A következõ leveleiben rendre az olvasható: "Drága barátom, köszönöm az igazságot."
    És panaszkodik önmagáról: "Nincs egyeduralom az életemben, és nem tudom szabályozni magam, és mikor próbálok rendszerezni, kicsinyke erõm ellobban és elhagy ... Azt mondta, csökönyös vagyok. Segítene fejlõdni? ..."
    Higginsont még ugyanabban az évben behívják katonának, még váltanak levelet, Emily beteg is lett, és barátságuk intenzitása innentõl kopni kezd.
    Higginson szerint nem írnak már rendszeresen egymásnak. Emily ugyan változatlanul a "tanítványa" aláírással küldi levelét, de Higginson szerint a "tanító" szerepe nem is létezett.
    "Mindig örültem a levelének, és annyi figyelmet adtam, amennyit bírtam..." Emilynek pedig sokat jelentettek a levelek. Egy ízben így ír errõl: "Drága Barátom ... a levél olyan barát, mint a halhatatlanság, mert csak tiszta értelem, test nélkül ..."
    És újra és újra megköszöni a Higginson igazságait.
    1870. augusztus 16-án végül is annyi levelezés után találkoznak Emily apjának házában.
    "Egy kis idõ múlva apró lépéseket hallottam, olyan zajtalanul jött, mint egy kisgyerek, szégyenlõsen. Arca jellegtelen volt és szemei, "mint cseresznyék, amiket a vendég a pohárban hagyott". Sima, vöröses barna haja és furcsa, apácatekintete volt, fehér piké öltözetet viselt, vállát kék gyapjú kendõ takarta be. Jött felém, két liliommal, amelyeket kislányos mozdulattal a kezembe nyomott, és csendesen azt mondta "Ezek az én bemutatkozásaim" "Bocsásson meg ijedelmemért, de sosem láttam idegent, és alig tudom, mit is mondjak."
    Aztán mégis beszélni kezdett ... és folyamatosan beszélt ... néha megállt, hogy engem kérjen beszédre. Nem volt ez színjáték, ... saját meggyõzõdésébõl beszélt, anélkül hogy figyelt volna a hatásra. Korábbi életérõl mesélt, amelyben az apja figurája, mint valami fõnök szerepelt - régi fazonú ember -, de elég volt ránézni a képére, hogy lássam puritanizmusát. Azt szerette volna, ha csak a Bibliát olvassák a gyerekei. Austin, Emily bátyja egyszer egy könyvet hozott haza, és jelezve Emilynek a turpisságot, a zongoraterítõ alá rejtette a szerzeményt
    - amit késõbb persze mindketten elolvastak."

*

Így kezdõdött. Így kezdõdött a szavak extázisa. És az élet extázisa Emilyben. Ezután ugyanazt az extatikus élményt keresi önmagában, és ha nem találja, teremt egyet. Tudatos makacs elszántsággal, és a formát mindig ráigazítja a tartalomra. "Úgy érzem, hogy nem elég erõteljesen fejezem ki magam."
    Aztán ezt keresi az élet megannyi dolgában, a háztartásban, a kenyérsütésben is. "Ha olvasok egy könyvet, egész testemet úgy lehûti, hogy nincs tûz, amely megmelegítene, tudom, hogy az költészet. Ha fizikálisan a csúcson érzem magam és fejem vesztve érzem magam mégis, tudom, hogy az a költészet. Ezek azok a dolgok, amikbõl tudom. Van más út?"
    Tulajdonképpen tragédia, hogy Higginson se tudott közel kerülni hozzá, akinek pedig ehhez minden lehetõsége megvolt.
    "Titokzatos volt. Csak ültem, néztem, mint az erdõben, fegyver nélkül hívogattam a madarat - írta róla. - Néha a feleségemnek is írt, virágot vagy illatos leveleket mellékelt, és egy-két verset. Egyszer könyvet is küldött. Máskor csak verseket..." Higginson ezen szavai persze már moderáltak, hiszen megesett, hogy gúnyolódásának tárgya Emily volt. És a tréfálkozásban felesége - akinek szemet szúrt a gyakori posta - jó partner volt.
    Emily Dickinson 1775 verset hagyott örökül.
    Versei dátumozás nélküliek, és 24 kivételével, cím nélküliek. 123 a megjelent versei közül még létezik kéziratban. Ezek kronológiáját csak írás alapján lehet nagyjából behatárolni.1 Testvére közbenjárásával írásainak kis része 1891-ben megjelent, amelyet két másik kötet követett, valamint még kettõ, amely leveleit tartalmazta. 1914-ben újabb versei tûnnek föl, majd az 1920-as években még továbbiak. Kissé késve, de elismerték irodalmi jelentõségét. Végül 1950-ben a Harvard Egyetem megvásárolta a hozzáférhetõ kéziratait és a kiadói jogot, majd hat kötetben kiadta verseit és leveleit is.
    A magyar irodalomban Károlyi Amy és Gergely Ágnes fordításai által válik ismertté. Károlyi Amy tizenöt évig foglalkozott Emily Dickinson fordításokkal, ezért is fordultam a fordítások zömében a munkáihoz.

*

    Emily Dickinson talányos, rejtélyes költõ.
    Az élet nem érinti nagy viharokkal, alig érik szólalásra inspiráló érzések, mégis az élet föltámad benne, a lelke mélyében, mint a mag, amely áttöri a kemény burkot, és szinte mást se kell tennie, mint öntözni a szívén növõ virágot. Aztán virágnak világot teremt, a verseinek önálló nyelvet. Minden Higginsoni tanács ellenére nem és nem ír szabályos verseket, és a rímeket is gyakran megtöri.

A lehetségesben lakom -
Valónál szebb e lak -
Az ablaka sokkalta több -
Ajtaja - számosabb

Szobái mint cédrus -
Szemnek nem gyõzhetõ -
S az ég oromzatából
Az örökös tetõ -

Vendégek - jobbnál jobbak -
Tennivaló csekély -
Kitárni mind a két kezem
Az Édenért.
(Károlyi Amy)

    Nem romantikus lelkû, asszonyi érzésekkel megáldott, szépszavú énekes, bármit mond minden sokkal mélyebbrõl érkezik.

Egy arcot varázslat ruház,
Ha nem jól láthatod.
A hölgy fátylat emelni fél,
Elûz varázslatot.

De átnéz fátyol-szemeken,
Kíván s mondja: ne még -
Ne szûnjön szótól a hiány,
Amit kitölt a kép.
(Károlyi Amy)

    Nem él egyértelmûen a költõi eszközök rafináltságával, metaforái nem metaforák, hasonlatai nem hasonlatok, hanem háromfelvonásos dráma egyetlen képben.
    Emily különös képessége a látás, úgy látni, ahogy csak keveseknek adatik meg, de csak ez, és csak ez lenne a titok? E fura kettõs-látás, amely egyszerre láttatja a dolgok színét visszáját, és mindkettõt egyenértékûen.
    Ebbõl a tenyérnyi életbõl, hogy lesz halhatatlanság? S miként ugrik át a falusi kertkapun az idõtlenségbe ez csöppnyi, látszólag erõtlen teremtés? Honnan lesz bátorsága?
    Versei az öröklét, a természet szinte teljes, valóságos és elképzelt megnyilvánulása, a lélek, és a halál, a halál, és újra a halál. Emily nem féli a halált, nem kívánja a halált, hanem úgy nyitja ki rejtélyét, mintha az idõtlenség ablakát nyitná ki. Úgy misztifikál, hogy nem misztifikál. Nem gyõzi le a halált, hiszen nem ellenfél számára. A halál is élet, az élet túlfelén.
    És versei is e motívumok szimbólumrendszerét hordozzák. A látáshoz sajátos képi rendszert és sajátos nyelvet teremt. Gyakran használ görög és latin szavakat. Mert csak ezekben a nyelvekben létezik az a különös ezoterikus kifejezésmód, amelyben teremt, és amelyben õ teremtõdik.
    Ideává válik a Szerelem, a Halál, és az Élet, az ideál szimbóluma a Méh, a Virág... az Évszakok, és Õ maga is. És mert szimbólum, ezért lehet, Virág, Méhecske.
    És mert a szimbólum mögötte rejtõzik az idea, a megfoghatatlan, az idõtlen és a halhatatlan, az élet, a halál, a halhatatlanság.
    Felfedezi magában az ént, az én mögött rejtõzött Ént, megközelíti és eléri a misztikus világot, míg csak maga is nem válik azzá. Így lesz a finom neszbõl földindulás, és a törékeny költõbõl géniusz.
    Így, ezzel a látással már bármit megtehet, gondolatsorokat ugorhat át, hiány-nyal mutathat, szótagokat olvaszthat össze, kihagyhat alanyt és állítmányt, önkényes képeket láttathat öntörvényû módokon.

Legtávolabbi dörgés
Az égnél közelebb.
Moraja tart, bár nyári dél
Lándzsát már félre tett.
A villám, ami elõtte járt,
Egyedül engem ért,
Nem adnám e villámcsapást
Maradék életért.

A levegõnek kölcsönét
Törlesztik boldogok,
De vissza nem fizethetõk
a fensõbb áramok.

Az életünk õk éltetik,
S a fényes csattanás
Csak kíséri a ránk törõ
Megvilágosodást.

A gondolat pihe-nyugodt,
Hangtalan robbanás,
Egy élet visszhangozza így
a magyarázatát.
(Károlyi Amy)

    Ezzel irizálóvá teheti a verseit, többérvényûvé, sejtetõvé, változatosan kódolhatóvá. A banális dolgok Emily Dickinson érintésére, átlényegülnek és átlendülnek a tér és az idõ meg nem világított oldalára. Az õt érõ impulzusok, szerelem, halál, felszabadítják a benne lévõ energiát.

Követve átváltozásaid,
Más porszemekben
Más mítoszokat
Kívánsz.
A prizma nem õrzi a színeket,
Csak hallja õket játszani.
(Károlyi Amy)

    Verseit tisztán, manipulálatlanul hagyta, nem valami irodalmi elvárás mércéi szerint születtek. Nem szépítgette õket valakiknek, valakik ízléséhez, õ az idõnek, a végtelen idõnek írt. Önvallomások, minden modorosság nélkül, és ez a kristály-õszinteség kevés költõnek adatik meg. Ha egyáltalán megadatik...
    És hogy mitõl lett nagy? Tud megtörni, emberül, és fel tud állni ezüst vértben, nem teátrális és romantikus lelkületû, érzékeny affekta, Emily Dickinson attól lett költõ, hogy bár tudatában volt saját értékének, mégis ellen tud állni a költõségnek, tud csatornává válni ég és föld között, tud közvetítõvé lenni, és nem holmi nemes lelkû szellemi adakozó, aki felkínálja az értékét a köznek. Alázatos tud maradni önmagához is.

Senki vagyok! És te ki vagy?
Te is senki?
Akkor mi ketten egy pár vagyunk - el ne
áruld!
Mert számûznek, tudod.

Milyen unalmas valakinek lenni!
Milyen közönséges, mint egy varangy
Hajtogatni a neved egy élethosszú napig
Az ámuldozó mocsárnak
(Boda Magdolna)

*

Kincset tartottam ujjaim között,
és aludni tértem.
A nap meleg volt és a szél száraz.
Azt mondtam: megõrzöm.

Fölébredtem és szidtam derék ujjaim.
A drágakõ elveszett.
És csak egy ametiszt emléke
Minden kincsem
(Boda Magdolna)
 

1 Költészetét tovább misztifikálja az a tény, hogy versei olykor eredeti nyelven is különféle módozatokban tûnnek fel, lásd Selected Poems  Letters edited by Robert N. Linscott, illetve The American Tradition Edited by Schulley Bradlley, Richmond Croom Beatty, E. Hudson Long, George Perkins, Grosset  Dunlap, Distributed by W. W. Norton  Company, Inc. Volume 2. Ennek az lehet az oka, hogy mivel halála után jelentek meg írásai, beleigazíthattak, de az is lehet oka, hogy több versváltozat maradt fenn. Forrásokból tudjuk, hogy E. D. választott a szinonimákból.