Emily Dickinson (1830. december 10. – 1886. május 15.) amerikai költőnő.

Magábafordulóan és a környezetétől elzárkózottan élt. Az utolsó vizsgálatok szerint 1789 verset írt, de ezek közül csak néhány (kb. 7-10) jelent meg életében, azok is névtelenül, vagy az ő tudta nélkül.

Emily Elizabeth Dickinson néven született Amherst (Massachusetts) városában, ahol életének nagy részét töltötte. Édesapja, Edward Dickinson (1803–1879), massachusettsi politikus, édesanyja, Emily Norcross Dickinson (1804–1882) csendes asszony volt, aki folyamatosan betegeskedett.

Bátyja, William Austin Dickinson (1829–1895) volt, aki 1856-ban feleségül vette Emily legközelebbi barátnőjét, Susan Gilbertet, és a szülői ház tőszomszédságában telepedtek le. Húga, Lavinia Norcross Dickinson (1833–1899), akit a családban csak Vinnie-ként emlegettek, nővére halála után sokat tett verseinek megjelentetéséért.

1840-ben Emily-t beíratták a közeli Amherst Academy-be, a korábbi fiúiskolába, amit csak két évvel azelőtt nyitották meg a lányok számára, hogy Emily bekerült. Az iskolában angolt, klasszikus irodalmat, latint tanult, mindemellett olyan tárgyakat is tanítottak, mint vallás, történelem, matematika, földrajz.

17 éves korában beiratkozott a Mary Lyon Mount Holyoke Female Seminary-be, de egy év múlva a bátyja, Austin hazahozta és ezután nem tért többet vissza. Több elképzelés van, miért hagyhatta ott az iskolát. Az egyik elképzelés szerint honvágya volt, a másik szerint nem akarta életét a hitnek és Jézusnak szentelni. Ezután csak rövid látogatásokra hagyta el otthonát, hogy rokonokat látogasson meg Bostonban, Cambridge-ben és Connecticutban.

Dickinson 1886. május 15-én halt meg vesegyulladás következtében.

 Adalékok az Emily Dickinson titokhoz

Emily Dickinson az amerikai romantika, ugyanakkor a világirodalom máig megfejthetetlen költője. Erősen introvertált személyisége köré legalább annyi találgatás szövődik, mint versei köré. Ez a különcség – Dickinson szinte teljes magányban élte le az életét, elzárkózott a világ dolgai elől, szinte senkivel sem kommunikált, kultikus imádattal öltözött fehér színű ruhákba - az irodalom legtitokzatosabb költői közé emeli. Szabadverseit értetlenség fogadja: Dickinson felbontja a hagyományos szintaxist, kísérletezik a versformákkal, túllép a hagyományos nyelvhasználaton. Egészen újszerű verseinek központozása: indokolatlanul használ nagybetűket, kedvelt eljárása a gondolatjelek és kettőspontok használata, önkényesen játszik az interpunkciós jelekkel, ezáltal két-, illetve többértelművé teszi költeményeit. Ez a fajta pluralitás szövegeit többféleképp olvashatóvá és értelmezhetővé teszi. A legelső Dickisnon kötetetek publikálásakor a szerkesztők belejavítottak az általuk helyesírási hibának vélt mondatszerkesztésbe, sőt, az is előfordult, hogy szavakat változtattak meg a versekben a rím, illetve a szókép teljessége érdekében. Viszont ezáltal megfosztották a Dickinson verseket individuális jellegüktől, hiszen nyelvi korlátok közé helyezték mindazt, amit a költőnő kiemelt a líra határai közül. A Dickinson retorika a jövő irodalmi áramlatai felé tendál, ezért érthető, hogy a puritán amerikai társadalom nem fogadta be költészetét.

Halála után 1775 verse került elő, amiből élete során kizárólag 7 jelent meg nyomtatásban. Az Emily Dickinson hagyaték filológiai rendszerezése példátlanul nehéz feladat elé állította az irodalomtudósokat: Dickinson nem látta el címekkel a verseit, sokszor a keletkezés ideje sem kivehető, ezért a következő rendezési elveket alkalmazzák a kutatók:

   1. a versek keletkezési ideje szerinti kronologikus rendezés
   2. a versek kezdőbetűi alapján történő rendezés
   3. tematika alapján történő rendezés:

Élet- Természet- Szerelem- Idő és örökkévalóság

A Dickinson recepció a 20. század második felétől kezd kibontakozni. Költészetét egyrészt az amerikai romantikán belül tárgyalják, másrészt a feminista kritika mint nőírót vizsgálja. Az ilyen jellegű vizsgálatok Dickinson „női hangját” keresik a versekben, továbbá azokat a női szerepeket, szimbólumokat, magatartásformákat, amelyek előfordulnak műveiben. A gender alapú közelítés is járható útnak bizonyul a versek elemzésekor, az ilyen jellegű elemzések egy tipizált női kontextuson belül történnek. A Dickinson életmű teljes magyar nyelvű fordítása illetve értelmezése még várat magára, mivel költészete elsősorban az angolszász irodalom kutatói számára ismert, magyarországi kanonizációjáról egyelőre nem beszélhetünk. Dickinson fordítói nincsenek könnyű helyzetben, nehéz a verseiben használt nyelvi kódnak megtalálni magyar nyelvű megfelelőjét. Dickinson költeményei a két- és többértelműség vagy a teljes értelmezhetetlenség jegyében születtek, sőt, a kötetkompozíciós elveket sem vehetjük figyelembe az életmű feltárásakor. Verseinek több magyar fordítása született, viszont előfordulhat, hogy az olvasó a két vers összehasonlításánál nem érzékeli, hogy mindkettő ugyanazon versnek a fordítása. Viszont, ennél a tényezőnél ne feledkezzünk meg a fordítás szabadságáról, illetve arról, hogy a fordítás mindig a nyelvközi kódok transzformációja, illetve az értelmezés egy lehetséges válfaja, a lényege nem a tükörfordítás, hanem a metamorfózis. Dickinson eddigi magyar fordítói Károlyi Amy, Tótfalusi István, Somlyó György, Gergely Ágnes.    

Dickinson versei szinte kivétel nélkül rövid terjedelműek, szintaxisuk egyszerű, viszont a szavaik nagyon súlyosak. Epigrammaszerű tömörséggel ír, Dickinsonnál az erős kezdést egy még erőteljesebb folytatás követi; nagysága egyrészt abban rejlik, hogy ezt az intenzív attakot az olvasó elméjére az egész költemény során fenn tudja tartani. Ha belépünk Dickinson világába, egy ijesztő, csendekkel és tüntető (el)hallgatásokkal teli, feszült légkörű élettérbe kerülünk. Olyan, mintha egy darabjaira tört üvegen keresztül szemlélnénk a világot, eltorzított, furcsa és fragmentumszerű képet kapva a világról, és azokról jelenségekről, amelyek az emberi élet velejárói: a boldogság, az elmúlás, a halál, magány, szerelem. Költészete az ellentétekre épül: a távollét az ittlét konnotációja, a távolság magában hordozza a közelség ízét, a kezdetet az elmúlás jelenti, a magány pedig a legnagyszerűbb társaság. Gyakran használt ellentétpár továbbá az éhség és telítettség, az élet és halál. Ezek Emily Dickinsonnál mind többletjelentéssel bírnak, a fogalmak olyannyira kifordulnak magukból, hogy az ellentétpárok már-már szinonimaként hatnak. Állandóan visszatérő képsor az én és Isten kapcsolata, ami szintén a létezés két ellentétes pólusán foglal helyet. Dickinson metafizikus versei által kommunikál Istennel és a létezéssel. Istenes versei közel állnak a modernizmus tabu-döntögető irodalmához, a modernizmus meghökkentő szituációkba csempészi a vallást, illetve magát a transzcendens személyt, gondoljunk csak Joyce Ulyssesére, vagy Samuel Beckett deszakralizációval élő elbeszéléseire. Dickinson vallásossága is nagyon összetett. Családja a kálvinizmus híve, viszont ő maga nem tud kételyek nélkül hinni Istenben és a vallásban. Vallásos verseiben határozottan felülírja a keresztény hit tradícióit, helyette egy szubjektív teológiát alkot. Ebben központi helye van az istenkeresésnek, Dickinson új, lehetséges formákat keres az isteni létezésre. A költőnő szkeptikus, de nem állíthatjuk róla, hogy bármikor is megtagadná a hitét, inkább azokat az új formákat és lehetőségeket keresi, amelyekben megnyilvánulhat az isteni természet. A belső meditációk költője, nem keresi a kapcsolatot a külvilággal, versei is kizárólag az egyén belső monológjai, ami nem csatlakozik az odakint folyó párbeszéd aktusokhoz.  Ebből kifolyólag további kedvelt toposzai közé tartozik a halhatatlanság, az elidegenedés, leggyakoribb szóképei pedig a szimbólumok, allegóriák. Világának középpontjában az én áll, költészete a lét különböző formái köré fonódik - több mint százötven verse kezdődik az „I”-„én” egyes szám első személyű személyes névmással.

 Emily Dickinson verseinek talán leggyakrabban visszatérő témája a halál, ezért kritikusai gyakran felróják a költőnőnek, hogy költészete túlzottan halálcentrikus, már-már morbid.  Rachel Wetzsteon[1] kétféleképp magyarázza a halál dominanciát Dickinsonnál:

   1. Dickinson 1775 versének témája olyan sokszínű, hogy szinte meglepő volna, ha nem írt volna róla.
   2. A Dickinson gyermekek olyan kultúrában nőttek fel, ahol a halálkép fontos szerepet kapott. A gyermek születésétől fogva állandóan szembesül a halál valóságával a gyermekirodalomban, gyermekimákban, Bibliában is jelen van az élet-halál-feltámadás hármassága.   

Dickinson halálképe nem egynemű: a halál lehet egy régi ismerős, egy társ, aki végigkísér az úton, a meghalás jelentheti az újrakezdést, ugyanakkor az elmúlást, a meghalás aktusa lehet fájdalmas, ugyanakkor felérhet egy szexuális gyönyörrel. Az „I Died for Beauty”[2] kezdetű versben összeköti a szépséget a halállal, majd az igazsággal. A halálra vonatkoztatott explicit utalássorozat köré épül a vers, hiszen azt fizikai valójában írja le. A versben viszont a halál még nem jelenti a befejezettséget, csak akkor vagyunk ”mindenen túl”, amikor a nevünk felkerül a sírkőre. Ez jelenti a játszma végét. Régi ismerősként jelentkezik a halál a „Mivel én nem állhattam meg a halálnak” kezdetű versben, ami egy kellemes hangulatú utazást ír le, amely az életből a halál birodalma felé tart. A versben a vitalitás és a kezdet összeütközik az elmúlással: míg a halál karon fog, és elvisz az ő birodalmába, gyermekek mellett haladunk el, akik az újrakezdést szimbolizálják. A fű kinő és kivész, a nap felkel, de a nap lemegy, megszületünk és újjászületünk – mondhatjuk leegyszerűsítve a vers metafizikai tartalmát. Dickisnon rámutat az időproblematikára is (párhuzamot vonhatunk Dickinson és a modernizmus időkezelésének problémája között): mit jelent a végtelen, amikor a ma, a tegnap és az évszázadok is mindössze egy pillanatnak tűnnek.

Emily Dickinson az őrületet a létezés legfelsőbb fokának tekinti. Ez kétféleképp értelmezhető költészete tükrében. Egyrészt, az elmúlástól való félelem olyannyira domináns elem az ember életében, hogyha átadjuk magunkat ennek a gondolatnak, és életünket a halál árnyékában éljük le, beleőrülünk. Másrészt, a földi élet olyannyira értéktelen, uniformizált tettsorozat, hogy az egyedüli elképzelhető állapot földi utazásunk során az őrültség.

Az életmű elmúlás felőli olvasata azt az érzetet kelti Dickinson olvasóiban, hogy egy olyan megkonstruált lírai énnel van dolgunk, aki kezdetektől nagyon tudatosan készül a halálra. Farkasszemet néz a halállal, viszont Dickinson és a halál kapcsolata nem mutat konstans tendenciát: Dickinson kívánja őt, viszont harcol is vele, a harc állása pedig változó, hol az egyik, hol a másik fél kerekedik felül. A lélek újjászületése a halál után csábító, de a kép, amint mozdulatlanul fekszel a föld alatt egy koporsóba zárva, ahol nem mozdulsz, nem érzel és nem beszélsz, félelmetes. Meghozta a halál a hőn áhított megváltást a költőnőnek? Talán igen. Talán nem. Az viszont egyértelmű, hogy költészete mélységével és egyéni hangjával elérte azt, ami sokaknak nem adatik meg: a személye és versei halhatatlanok.    

Poór Marianna

Felhasznált irodalom:

The Collected Poems of Emily Dickinson, Barnes&Noble, 2003, New York
ALEXANDER, Charlotte: The poetry of Emily Dickinson, Monarch Press, New York, 1965
RULAND, Richard-BRADBURY, Malcolm: Az amerikai irodalom története, Corvina, 1997