Viktória brit királynő, vagy ahogy élete vége felé már a kortársak is nevezték: `Európa nagyanyja`. Az ő 63 éves uralkodása volt Anglia történetének legfényesebb szakasza - aligha meglepő hát, hogy egész korszakot neveztek el róla. Viktória ereiben német és nem angol vér csörgedezett: anyja szász-koburgi hercegnő, apja a német származású, az angolt csak törve beszélő Edward kenti herceg volt. Anglia és Hannover között akkoriban perszonálunió állt fenn, a trónon névleg az elborult elméjű III. György ült (1760-1820). Helyére négy fia is pályázott, akik közül három a gyermekáldás reményében gyorsan megnősült. Gyermeke azonban csak az 51 éves Edwardnak született: Alexandrina Viktória a Kensington palotában látta meg a napvilágot. A visszavonultan élő, szegény és eladósodott Edward még Németországban nemzette a lányt, a szülők anyagi okok miatt csak a terhesség nyolcadik hónapjában utaztak Angliába. A kenti herceg nem sokáig győzte pénzzel a londoni életet, ezért Dél-Angliába, a tengerpartra költözött, ahol a hideg idő és az orvosok hozzá nem értése gyorsan a sírba vitte. Viktória igen szerény körülmények között nevelkedett, ráadásul rokonai sem szívelték: IV. György (uralk.: 1820-1830) például nem engedte, hogy Erzsébetnek kereszteljék, nehogy bárkinek is a nagy királynő jusson róla eszébe. Gyermekkora örömtelen és szürke volt: anyja érzelmi terror alatt tartotta, nevelője révén elszigetelte a szerinte ellenséges külvilágtól, de egyben kortársaitól is. Viktória így csak néhány nyelvet tanult meg - ami persze nem kis eredmény, később mégis gyakran érezte magát feszélyezve hiányos műveltsége miatt. A korán önállóságra kényszerült fiatal lány bizalmatlan és haragtartó lett, de átvészelte az ellenséges nagybácsikat és a szigorú neveltetést, s IV. Vilmos halála után 1837. június 20-án megörökölte a trónt, amelyet 1838. június 28-án foglalt el. Viktória először anyja zsarnokságát rázta le, akinek ettől fogva mindig hivatalosan kellett kihallgatást kérnie lányától. Átköltözött a Buckingham palotába, belevetette magát a társasági életbe, egy bálon ismerte meg unokatestvérét és jövendő férjét, a jóképű Albert herceget. A házassági ajánlatot Viktória tette, a szertartásra 1840-ben került sor. Házasságuk boldog és kiegyensúlyozott volt, Viktória heves vérmérséklete és - főként terhességei alatt jelentkező - depressziós rohamai ellenére. Albert igen nagy hatással volt feleségére: megváltoztatta szokásait és politikai nézeteit, rávette a kemény munkára és a napi politizálástól való távolságtartásra. Az utóbbira a család bővülése miatt egyébként is rákényszerült volna, hiszen 1840 és 1857 között kilenc gyermeket hozott a világra. 1859-ben lett először nagymama, halálakor 37 unokája élt világszerte. Uralkodásának kiemelkedő eseménye volt az 1851-es Világkiállítás, amely a vetélytárs nélkül álló Anglia hatalmát volt hivatva demonstrálni. Az ötlet Albert fejében született meg, s a híres Kristálypalotában rendezett bemutató olyan impozáns lett, hogy az orosz cár alattvalóinak megtiltotta, hogy megnézzék. Anglia sietett a sikert hasznára fordítani: múzeumokat, iskolákat alapítottak, képezték a munkaerőt és fokozták a kivitelt. Viktória férjét 1861-ben vesztette el, ettől kezdve visszavonult a nyilvánosságtól. Depressziójából csak 1866-ban lábalt ki, amikor vigasztalóra talált Albert egykori vadászmestere, a skót John Brown személyében - a sajtó kevésbé lojális fele ettől fogva csak Brown császárnőként emlegette. A bánatos özvegy persze nem lett hűtlen Albert emlékéhez, háromezer emlékművet emeltetett neki, s az ő nevét viseli a londoni Royal Albert Hall is. A királynőt kora előrehaladtával egyre jobban megszerették alattvalói, a születésnapok és jubileumok valódi népünnepéllyé dagadtak. A hatalma tetőpontjára érkezett Anglia, a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának úrnője ilyenkor mind az öt földrészre kiterjedő gyarmatbirodalmában is gyönyörködött. A keveset utazó Viktória egyetlen gyarmatot sem keresett fel személyesen, csak Indiába szeretett volna eljutni, amelynek 1877 óta császárnője is volt. Végül mégsem kelt útra, ettől az éghajlat miatt tanácsolták el orvosai, hisz még az angliai nyarakat is nehezen viselte. A királynő ugyanis kistermetű és hízásra hajlamos volt: szeretett enni, kedvelte a sört és a bort, és alkatának nem tettek jót a szülések sem. Uralkodásának végén tört ki a búr háború, utolsó nyilvános szereplése a sebesült katonák meglátogatása volt. Nem sokkal később ágynak esett, s 1901. január 22-én meghalt a Wight-szigeti Osborne kastélyban. Halálát sokan katasztrófaként élték meg, hiszen még meg sem születtek, amikor már ő uralkodott, s a világ lakosságának negyede vesztette el királynőjét. Egy egész korszak szállt a sírba vele, amely manapság nosztalgia tárgya, holott jobbára csak a negatív felhangokkal emlegetett konzervatív és hipokrita viktoriánus szellem maradt meg belőle.