Éppen a XIX. században mondanak le a férfiak arról, hogy az öltözködésben egyenrangúak legyenek a nőkkel, vagy hogy korábbi színes, meg-megújuló öltözetüket visszaszerezzék. Ekkortól a férfidivat maradi, tétova és ötlettelen, míg a női színes, gyorsan, sőt egyre gyorsabban változó és agresszív . Cserébe a férfiak az új kor üzleti és politikai világát választják: kényelmesen belebújnak a szolid polgári öltözékbe, s ezt azóta is viselik. Ez a szolid polgári öltözék, amelynek mai utóda a zakó és az öltöny, a pénzemberek munkaruhája volt. Azelőtt mindenki a munkaruháját viselte: a király és a nemesember éppúgy, mint a kéményseprő, vagy a vasutas. A munkaruhájából volt ünneplője és hétköznaplója, de az összkép ugyanaz maradt. Ma a pék, vagy a kovács csak addig viseli a pék, vagy a kovács ruháját, amíg dolgozik. Utána rögtön leveti, s ugyanúgy igyekszik kinézni már munkából hazafelé menet is, mint bárki más. A Brody–Johansen szerzőpáros találó kifejezése szerint „mióta senkinek sincs hivatása, mindenki egyformán csak ’pénzt keres’, azóta az egykori pénzemberek ruhájában jár”. A XIX. század 30-as éveitől még a királyok, mint Lajos Fülöp a polgárkirály, III. Napóleon, vagy a későbbi angol királyok, illetve trónörökösök is leteszik díszelgő uniformisukat és a gazdag polgár viseletében járnak: sötét ruhában, cilinderrel és esernyővel, vagy sétapálcával. A XIX. század végének éles szemű megfigyelője, Sévérine, az egyik első női újságíró a következőkkel jellemzi a francia polgárt: uniformisa a magas kalap és a keményített gallér, értékrendjében a pénz, a diploma és a család áll a középpontban, fiai számára kötelező az érettségi . A XIX. században megváltozik a divatos ruhák társadalmi helye: a pénzt a divattól távol álló komoly férfi szorgos munkával keresi, és általában a nő költi el. A nő lesz tehát a divat célszemélye, de ez nem pusztán egyéni ambícióiból következik, hanem a társadalmi berendezkedésből. A barokk korig a divat elsődleges funkciójának, a szexus kifejezésének versenyében a férfiak vezettek: az ő megjelenésük volt a díszesebb. A fordulatban a protestantizmusnak, a felvilágosodásnak, az ipari modernizációnak és a francia forradalomnak jelentős szerepet kell tulajdonítanunk. A győztesként kikerülő józan, számító polgár öltözete egyszerűsödik és egységesül. A polgári erényeket a XIX. században a férfi testesíti meg, a díszeket, a társadalmi státus jelölését, azaz a divatozást a nőkre hárítja.     Demeter Zsófia- Szabadpart   Férjek a viktoriánus családban A viktoriánus család férjére, s főként annak társadalmi állására jellemző ruhadarab a cilinder: hiszen nehézkes viselete igazán kifejezi a fizikai munkától való mentességet, ugyanakkor egyfajta egyenes és határozott testtartást követel meg, s magassága miatt kiemeli viselőjét a dolgozók közül. Fontos, hogy a férfi testmagassága ekkortól számít járulékos státusszimbólumnak – természetesen a hajlongva dolgozó, fáradt, hajlott munkásokkal szemben. Erre rímel kissé Arany János verse is, aki így írt a cilinderről: „A kalapom cilinder Nem holmi csekélység, Ha fölteszem: magasság, Ha leveszem: mélység.” A cilinderviselet a biedermeier idején, 1820 és 1850 között vált általánossá egész Európában. Története azonban ekkor már fél évszázados. Az első cilindert 1770-ben készítették Firenzében, de ekkor nem volt sikere. Egy angol kalaposmester átvette, és 1797-ben maga viselte, de amikor sétálni ment benne, közbotrány-okozásért letartóztatták. Ez jót tett a kalapnak és a kalaposnak is, hiszen egyre többen akartak venni ilyen botrányos kalapot. Így terjedt el a XIX. század elejére a frakkhoz tartozó kalapként Angliában, majd egész Európában. A viktoriánus családfenntartó kezét nem munkavégző eszközök: nem szerszámok, terhek, hanem új státusszimbólummá nemesedő tárgyak ernyő, sétapálca, hónalj alatt tartott kesztyű, később aktatáska kötik le. Cipője tükörfényes, sötét öltözete makulátlan, a századforduló után nadrágja élesre vasalt, inge és gallérja vakítóan fehér. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy a nehéz fizikai munkának még a közelében sem jár. Az eszményi (ti. gazdag) férfi tehát magas, tiszta és megnyerő, igenis nem munkátlan, hiszen serényen jár üzleti ügyei után, de fizikai munkát nem végez, terhet nem cipel. Mindazonáltal a teljes munkátlanságra utaló feudális viseletek (rizsporos paróka, selyem frakk, magas sarkú szalagos cipő stb) már teljesen leszerepeltek, nevetségesek. Ez a világ, az angol gentleman világa, a serény de nem fizikai erővel végzett munka világa. Nem kívánatos üzenet, ha a tőzsde és a gyár a munkátlanság benyomását kelti . Természetesen létezik férfidivat, de jellemzője, hogy igen lassan változik. A gyors változásnak nincs vevője. Igen szűk a férfidivatot majmolók rétege: arszlánok, dandyk, ficsúrok, gigerlik. Az ideál a XIX. század közepétől a XX. század közepéig a komoly, megfontolt, dolgozó férfi, neki pedig éppen a változatlanság a jellemzője. Jelentősen csak a haj-, szakáll- és nyakkendőviselete változik . A ruházat egészét a lassú, szerves átalakulás határozza meg. Dandyk, arszlánok, ficsúrok, gigerlik A viktoriánus korral lassan kimegy a divatból, ám a férfidivat alapelveit máig meghatározza az igazi úri divat finomkodó megjelenítője az angol dandy az 1800 és 1830 közötti időkben. A kis csapat vezetője, a dandy eszményképe George Brummell (1778-1840) volt. Brummell udvarias, ám provokatív helytekesége, angol hidegvére, hűvös szarkazmusa mellett öltözködése is stílust teremtett. Titka a feltűnés nélküli elegancia volt, amelynek alapja a gondosan kimódolt egyszerűség. Kerülte az élénk színeket, a díszt és a játékosságot, igényelte viszont a minőség és a makulátlan tisztaság nyújtotta harmóniát. Ez a mesterkélt, kimunkált egyszerűség Brummell óta lett az elegáns férfidivat alapelve, a világfi modellje . Híres mondása igen jellemző az úri divatra: „Az igazi eleganciát észre sem venni” Tegyük azonban hozzá, hogy ebből azért véletlenül sem kell azt a következtetést levonni, hogy nem is látszik. Ezen a XIX. század végének híres dandyje, a walesi herceg, Viktória királynő fia, a későbbi VII. Edward (1841-1910) sem tudott lényegesen változtatni, hacsak a vasalt nadrágél (ami pedig állítólag 1905-ben a vigyázatlanul csomagoló inas alkotása ), majd a nadrág hajtókájának bevezetését nem tekintjük lényegesnek. Az európai úr mintája tehát az angol gentleman, aki egyfajta szabadságmodellt és szabásmintát is kínál a kontinens úri férfilakossága számára. Sok üzleti ügye mellett az elegáns angol szinte egész napját a szabadban tölti: lovagol, természetet jár, hosszú sétákat tesz, sportol. Mindez meglátszik viseletén. Meglátszik viseletén persze hazája textiliparának fejlettsége éppúgy, mint a gyarmatbirodalom kínálta alapanyagok. Egyszerű, visszafogott és sötét tónusú: ezek a legjellemzőbb kifejezések az elegáns úr öltözetére mind a mai napig . A férfiruhákat máig meghatározó angolos stílus elterjesztésében a kontinensen uralkodó anglománia mellett a francia forradalom után angol emigrációból visszaszivárgó arisztokratáknak elsőrendű szerepük volt. De ugyanezt a mintát hozták haza a reformkori magyar utazók is. A férfiviseletnek ez az egyszerű és egyre egyszerűsödő formája néhány évtized alatt egész Európában általánossá vált. Kezdődik a XIX. század elején a nappali redingot (szalonkabát) és az esti frakk viselésével. 1820 után lassan kiszorul egész Európából a térdnadrág, s általánossá válik a pantalló. A változás a francia forradalomban villámgyorsan zajlott le. Tudjuk, hogy a sans-culotte mozgalom, politikai erővé vált (már csak ezért is biztosak lehetünk abban, hogy nem a gatyátlanságot, hanem a culotte, a térdnadrág, azaz az udvari gála elvetését, az arisztokráciával való leszámolást hirdették). A térdnadrág helyébe lépő pantalló kezdetben lábra feszül: szűk és hosszú, a nadrágnyílást kis szövetdarab takarja . A francia forradalom hozza el először a carmagnole, a matrózkabát mintáját, melyet ma már jakobinus-kabátként ismerünk. 1835 után ez széles körben terjed. Egyszerű, karcsúsítás nélküli, csípőig érő darabok ezek, nagy szabó-tudást nem igényelnek, így ezek lesznek a konfekcióipar első készruhái. Az angol konfekcióipar hamarosan nemcsak haszonélvezője, hanem alakítója is lesz a férfidivatnak. Ebben nagy szerepet játszik az, hogy az angol textilipar magas technológiai színvonalon álló gyáraira települ: Manchesterbe, Leedsbe. A tömegtermelés, gépesítés, a sorozatgyártás elvei itt készen állnak. Ezek fogják végül kialakítani a férfiak mindennapi viseletére szánt terméket: az erősen vattázott vállú és mellű rövid kabátos zakót, és a derékban csattal szabályozható nadrágot. Ezekből ugyanis csak az alapméreteket kell legyártani, a vattázás és az öv lehetővé teszi a konfekcionálást . A XIX. század közepén, a biedermeier majd a második empire idején kezdenek eltűnni a frakkszárnyak egyes ruhákról, s ezzel megszületik a zakó. Ezt akkor rövid frakknak hívták. 1860 körül jelenik meg a mai formájú öltöny, amelynek zakója, nadrágja és mellénye is ugyanabból az anyagból készült. A cilinder mellett már létezik a keménykalap is. A keménykalap a cilinder és a filckalap keveréke, 1850 táján kezd divatba jönni: megjelenése mutatja, hogy a cilinder a mindennapi viseletből kiszorul. Ugyanakkor az ünnepivé váló cilindernek estélyi variációját is bemutatják 1835-ben: ez az összecsukható klakk. Ezután lehet csak „klakkban-frakkban” megjelenni. A század végén kifejezetten a fiatalok viseleteként tűnik fel a lapos tetejű szalmakalap, a canottier, amelyet nálunk Girardi színészről (1850-1918) Girardi-kalapnak nevezte . A frakk még tartja magát, szín azonban már csak a mellényen, majd csupán a nyakkendőn marad meg. A nyakkendő mai formáját lényegében csak a XX. század elején érte el, pedig már a római légionáriusok is viseltek takaros csomóra kötött sálat a nyakukban. A modern nyakkendő atyjának mégis XIV. Lajost tartják, aki horvát katonáinak díszes nyakravalóját irigyelte meg, igaz a kravátli nevében megőrizte a horvát eredetet, ahogyan a régies magyar kifejezés is tette. Ennek nyomán vált a nyakkendő az elegáns férfiöltözet elengedhetetlen, de végül is semmire sem jó darabjává. Az öltönyviselet adta meg létjogosultságát, hiszen az öltöny térhódításával ez vált a férfiruházat egyetlen színes összetevőjévé. Lényege, hogy megfelelő módon kiemelje az öltöny eleganciáját. Az angol úriember fogalmának kialakulásában olyan főnemesek is szerepet játszottak, mint lord Spencer, lord Cardigan. lord Raglan, vagy lord Chesterfield. Mutatja mindezt nevük ruhadarabokká válása : a szpenszer rövid, testhezálló kabát, a kardigán a hosszú kötött kabát, a raglán egy jellegzetes szabásvonal, a cseszterfild pedig bársonygalléros, rejtett gombolású hosszú kabát . A kontinensen III. Napóleon még a XIX. század második felében is kísérletezik az udvari gála újjáélesztésével: amíg hatalmon van ez az udvari ünnepi alkalmakra sikerül is neki. Hosszú távon viszont egyetlen maradandó darabja a kivágott lakkcipő, az escarpin, melyet eredetileg a XIX. század elején a klasszicizmus teremtett  , s a század végén az estélyi viselet általános darabja lesz. A mindennapokon a magas szárú cipőt a századfordulóra váltja fel általánosan a félcipő, s ehhez nagyon divatos a kesztyű és a sál színével harmonizáló bokavédő, a kamásli, melyet szintén a klasszicizmusból emeltek át a század elejéről . Divatos színek a mustársárga és a kékesszürke.