A viktoriánus stílust definiálni igen nehéz, mivel nem formai jegyek alapján lehet meghatározni, inkább egyfajta gondolkodásmódot, életszemléletet tükröz, melynek alapjai a hagyománytisztelet, a célszerűség szem előtt tartása. Mai korunk szemlélője, egy klasszikus angol épületet végigjárva tökéletesen megértheti a XIX. századi emberek életét. A belső terek általában a rendeltetésüknek megfelelő hangulatot tükrözik, minden jól átgondolt. Egy középület vagy egy bank épülete az állam vagy a cég nagyságát hirdetik, a lakások otthonosak, kényelmesek. Az angolok nemcsak szokásaikat, de tárgyaikat is őrzik. Ritkán dobnak ki bármit is, különösen, ha az már generációk óta a család tulajdona. Egy angol otthon már-már zsúfoltnak tűnő szalonja vagy ebédlője sokszor nemcsak a család, de egész Anglia történetét is elmeséli nekünk. Télikert, könyvtár-, vendég- és szivarszoba. Milyen beszédes nevek. Sőt! Adott hangulatban megkockáztatja a szemlélődő, hogy az egykor volt helységekben a mai napig érezni véli, a friss mezei virágok, az ötórai tea, a sütemény valamit a nemes szivarok varázslatos illatát. A felhasznált színeket minden esetben a természetes markáns jelzővel illethetnénk. Óarany, bronz, bordó, méregzöld és még megannyi határozott természetes szín. A falakat néhol mennyezetig, néhol pedig csak párkány magasságik, mahagóni fával borították. Fölötte elegáns, rámába feszített szövettapéták, borűrök, réz falikarok.    Elmondható, hogy a klasszikus vonalvezetés tradicionális anyaghasználat jellemző minden kis részletre. A nehéz függönyöktől kezdve, a Thomas Chippendale által tervezett bútorokon át, a gyermekek porcelánbabáin keresztül, a verandán elhelyezett faragott hintaszékig, külön-külön is egy iparművészeti tárgyat képviselnek. Minden tárgy jelenléte elengedhetetlen, ha funkcionális, és nélkülözhetetlen, ha szép.